A düh és annak kedves kis démonai
Ordít a fülembe a csönd.
Szinte fáj, ahogy hallom a vér dobogását a dobhártyáimon. Ritmikus. De
nem nyugszom meg tőle. A dum-dum - ok egyre gyorsabbak, és már szinte
attól félek, hogy kirobbantják a helyükről a dobhártyámat. Metszően
hasít belém a csalódottság jeges érzése. Újra és újra, ahogy végig
gondolom az elmúlt pár perc eseményeit. Csalódottság? Igen. Dühvel
társul, ez az elegy pedig végigszáguld a véremmel együtt az ereimben,
fázós és szinte fájdalmas módon telítve a tüdőmet levegővel, amit most
jegesnek érzek, mintha az Észai - sarkon lennék. De nyugalmat erőltetek
magamra. Nem, nem törhetek most ki. Ha már eddig eljutottam, nem
fordulok vissza.
Lelki szemeim előtt egy nagyon dühös lányt látok.
Keserűen mosolyog, ugyanakkor már - már sírásra görbül a szája. Nem
tudja eldönteni, hogy nevessen vagy sírjon. Kócos haja izzadtan tapad a
homlokához, méregzöld szeme irtózatosan mered rám, szinte világít a
félhomályban. A kezét emeli - mintha meg akarna ütni - de aztán legyint
egyet. Lehajtja a fejét, majd egy pillanat múlva fölemeli, a szemeiben
dühös könnyek sorakoznak, úgy csillognak, mintha gyémántból lennének,
pedig megesküdnék rá, hogy úgy csíphetik a lány szemeit, mint a sósav.
Pislog egyet, de ezenkívül zavartalanul és nagyon felbőszülve mered rám.
Lehűl az idő. A könycseppek jégkristályokká válnak, a feltámadó jeges
szél ferdére fújja a leguruló gyémántok útját az arcán, megdermeszti az
izzadságcseppeket. Szemben állunk egymással. Ő és én. Vagy megküzdünk,
kiengedvén a testünkben forrongó vadállatot, halálos sebeket ejtve a
másikon; vagy addig meredünk egymásra, amíg egyikünk nem enged. Jeges az
idő, már a szitáló havat is látom. Sötétedik. De a helyzet nem
változik. Maró gúny társul a lány tekintetében lakozó csalódottsághoz;
szemét forgatta és szarkasztikus mosolyra húzta a száját, mintha azt
mondaná: "Ja, hogy én? Felejtsd el barátom, nem fogsz ma örülni. " -
Végignéztem magamon. Ugyanaz a koszos szakadt ruha, karcolásokkal teli
karok és lábak, kócos haj. Ugyanaz a dühös csalódottság. - Testvérek
vagyunk? - kérdeztem a lányt. Az nem szólt semmit, csak ívesen,
öltözékéhez képest elegánsan csóválta meg a fejét. Hm, nem értem. - Ki
vagy akkor? - egy gúnyos félmosoly a jutalmam. Várjunk csak! Én is
ugyanezt teszem. A meglepődést az ő arcán is látom, ahogy a felismerést
is:
- A tükörképed vagyok. - hangzott az együttes válasz, majd egy pillantás
alatt vált köddé a jelenet. Visszatértem a jelenbe, ahol ölelő karjait
felém nyújtva várt már a nyugtalan nyugalom...
Tíz perccel később...
...immáron nyitott szemmel, higgadtan figyelem a képernyőt, a látvány a saját szavaimat tárja elém. Magamat ismerem föl, riadtan körbenézek, ám a berendezés ép és sértetlen. Pedig úgy érzem magam, mintha verekedtem volna, a lábam sajog, a fejem lüktet. Fáradt vagyok. Kimerültem. Ma már nem lesz erőm tombolni. De az érzés megmaradt, elraktározódott a ketrecben villogó, méregzöld szemekkel figyelő társaihoz. Van választék bőven. Árnyak, állatok és képmások. Egy fej, egy tekintet. Mind más és más, egyben viszont nem különböznek: Mind halálos méreg és nem hajlandók felszívódni...
Húsz perccel később...
...a lány, aki a tükröt mutatta nekem, eltűnt. Pedig megkérdeznék tőle pár
dolgot. Miért nem ugrott nekem? Én azt tettem volna a helyében. Hülye
kérdés, hülye válasz. Mert én sem tettem. Miért van az, hogy nincs elég
bátorságom kiadni magamból a mérget, holott ez az, amire ilyenkor a
leginkább vágyom? Erre válaszol az okos kópé: - Vagy gyáva vagy, vagy
túl szigorú. - köszönjük.
Kimondom, amit ki kell, néha akkor is, ha nem kell. De ha nem mondanám ki, felrobbannék.
Okostojás mondja a tutit: - Most is majdnem felrobbantál. - köszönjük. De most igazat szóltál...
Könnyek égetnek most, mintha joguk lenne hozzá, hogy ezt tegyék, de
lesz@rják. Tetézik, már folynak. Mi van ma, árvízveszély fenyeget?
Ismét dühös lettem. Tehetetlenséget érzek, mintha attól javulna a helyzet. Hát kedves, de köszönöm, nem kellett volna.
Ismét nyugalomra intem magam, keresem a tükörképem. Bunyót remélek? Nem,
túl kétségbeesetten ragaszkodom az álarcomhoz, aminek nyugodtságot és
higgadt tekintetet kell mutatnia. Néha úgy gondolom, sőt, sokszor
határozottan tudom, hogy ezt az álarcot az ülepem alá kéne helyeznem az
illemhelységben és nagy ívben lesz@rni(pardon). De ehhez sincs szívem.
Mert akkor ez a kapaszkodóm is eltűnne. Nem lenne mihez ragaszkodni.
Önkéntelen szipogás töri meg a csendet és a gondolatmenetemet,
felnéztem, aztán rájöttem, hogy én voltam. Mint mindig, most is
belefáradok ebbe az egészbe, így az akaratom azt diktálja, hagyjam.
Valakinek pihennie is kell még éjjel. Elvégre este 10 óra van. De a
csalódottság metsző érzése nem tágít, nem hagy nyugodni. Újból eszembe
jut a reszelős hang, ami hangosan közölte velem, miszerint sz@rjam össze
magam. De most nincs ilyen szükségletem. A gondolataim most azt
diktálják, hogy menjek oda, mondjam a szemébe, hogy ez fáj és elég volt.
Nap mint nap fáj. Vagy az fáj, ha nem érdekli, vagy az, ha igen. De
erre az eredmény ugyanaz. Vagy érdekli, vagy nem. Ragaszkodni az
elvekhez egy dolog. Ragaszkodni a megszokáshoz is egy dolog. De nézni és
látni már más. Persze, emberek vagyunk, senki sem tökéletes, de ez
annyira elcsépelt, nem lehet mindent erre fogni. Közhelyekkel próbál
sokszor meggyőzni, de ez csak felbőszít, akármilyen jóindulattal mondja.
Mintha meg sem hallaná, amit mondok. Mert határozottan nem akarja. A
vita számára csak egy olyan tevékenység, amiben van egy kis izgalom, de
mindig neki van igaza. Számomra viszont eszmecserét jelent. Ha a másik
helytállón érvel, mese nincs, meg kell adni az igazát. De itt ez nem
megy. Mese itt sincs, vagy elfogadom az ő igazát és vallom a magaménak,
vagy sz@rjam össze magam. Ilyen egyszerű. Hogy ez eddig nem jutott
eszembe, hogy ez ilyen egyszerű?! Igazán köszönöm, de ismét passzolom.
Sokszor szóltak már nekem a barátaim, hogy ugyan legyek már oly jó és
vegyem már figyelembe a másik érveit is, mert lehet, hogy nem nekem van
igazam(ekkor jöttem rá, hogy nekem is hallanom és értenem kéne, nem csak
hallanom és hajtani az igazam..). Bizony sokszor megesik. És nem olyan
szörnyű. Amikor ezt ecsetelem neki, a jutalmam egy pengevékonyra
összeszorított száj, metsző, rosszalló pillantások, sértődött hallgatás,
netán epés utalás az agyi kapacitásom alacsonyságára vonatkozólag.
Innentől jön a "Ki mond nagyobbat" - játék. Hm. Megvető pillantások és
fölöslegesen lefutható körök vitának álcázva legyenek oly jók és ha
lehet, kerüljenek.
De szemtelenségnek titulálni egy egyszerű, őszinte, de nem bántó
megnyilvánulást annak értelmezése nélkül bizony helytelen. Az ő szavai
ezek. De nem is figyel rájuk. Nem ez érdekli. Gyerekes énem tör elő,
toporzékolna, hogy ugyan vegyék már észre. Hallóóóóóó!!! Ez nem a
"Legyen Ön is Milliomos"! Itt aztán senki nem kap milliókat az igazáért...
Egy nagyon bölcs ember úgy fegyverzett le régen, amikor kisgyerek
voltam, hogy a térdére ültetett, megvárta míg elpárolog a dühöm, aztán
megkérdezte, mi volt a baj. Valóban érdekelte, mi volt a baj, nem pedig
azért akarta tudni, hogy aztán jól lehordjon érte, hogy ezzel a kis
hülyeséggel én bizony szánt szándékkal akartam az idejét rabolni.
Ehelyett a mérget hagyta szépen elpárologni, pár szóval és egy percnyi
csönddel. A jutalmunk pedig lassan virágba boruló jókedv és nyugalom
volt.
- Apró dolgok ezek - mondta a Bölcs - de a sok kicsiből később hatalmas
dolgok épülnek, ha hagyom őket kifejlődni. - én pedig elfogadtam ezt.
Eszerint akartam élni. Most pedig kelletlenül sandítok a ketrecből
figyelő mérgekre, akik dühösen vicsorognak, szinte uszítanak, hogy újra
legyek dühös. Hát gratulálok, innentől már csak lefelé vezethet az út,
jól megcsináltam. De a Bölcs azt mondaná: "Megoldás már pedig mindig
van." De hol? Kifogytam az ötletekből. De legalább elapadtak a könnyek.
A tükörrel szórakozó szakadt lánynak se híre se hamva. Talán
mindenkinek van egy ilyen, talán nem. Valaki rendszeresen látja, valaki
nem. Pedig én sokszor látom, szükségem is van rá. De most eltűnt. Lehet,
hogy ő is kimerült.
Na akkor lássuk.A vicsorgó lány ugye én vagyok. Azaz a tükörképem, aki akkor jelenik
meg(képletesen), ha tehetetlen vagyok és dühös. Ha távol tartom magam a
forrástól, nincs szükségem ilyen tükörképre.
De mi is az igazi taktika erre?
Taktika?! Na ne nézzük egymást hülyének. A forrást nem tudom
megváltoztatni, ahogy a természetes folyamatot sem, ami a dühössé
válást, a haragvást idézi elő.
De a hozzáállást igen.
Akár a forrás közelében vagyok, akár nem, a nyugodtságom az én érdekem,
az én életem jobb tőle, nem a forrásé; egy jó barátom ilyenkor mondja
nekem, hogy "Hát bizony be kell venni a lesz@rom tablettát!"
Persze nem a szó szoros értelmében, de valóban része ez is a számomra megfelelő hozzáállásnak. Tiszta logika.
Forrás+én=dühroham és röpködő " jókívánságok"
Na most hozzá kell adni még valamit, aztán meg kell változtatni a végeredményt:
Forrás+(én+lesz@romtabletta)=Tudomásul veszem, hogy így gondolod, de az én életemet én irányítom és én másképp vélekedem.
Pont.
Ez marha egyszerű így, csak akkor válik nehézzé, ha stabilnak tűnő
szerkezetet elárultság érzés, hátba döfött kés, vagy épp becsapottság
érzés rengeti meg.
Hát én azt mondom, rengesse csak. Hadd vicsorogjon a tükörkép, de nem
az enyém, hanem a forrásé. Hadd uszítsanak a ketreclakó mérges lények,
de nem az enyémek, hanem a forráséi.
Mindenki megkapja ami jár. Ha tudomásul veszem, hogy ebben a helyzetben
senki nem följebbvaló a másiknál, hogy ő is megszenvedi amit tesz, akkor
megnyugszom. Nem az elégtétel nyugtat meg. Hanem a tudat, hogy azáltal,
hogy magának is árt, lehetősége adódik arra, hogy ő is levonja azokat a
tanulságokat és megértse őket, amiket én is. Ha létezik belátás, egy percnyi csönd akár, hogy az ember
meggondolhassa(és meg is akarja gondolni) előbb vagy utóbb, hogy mit
csinál illetve csinált; akkor az a kis idő lesz az egyik legnagyobb
érték a valódi felnőtté váláshoz, ahogy egyben a kulcs is ahhoz, hogy az
ember élhessen a lehetőséggel amit úgy hívnak:
Tudatos fejlődés.
2013. 09. 03.