Árulás I.
Árulás. Elárulás.
Nagyon erőteljes érzéseket von maga után a tény.
A legboldogabb ember is képes egy árulás után összeesni, megsemmisülni.
Amikor egy férfi elárulja a nőt, akit társául választott, a nő megsemmisül, elhervad, megszűnik ragyogni. Márpedig ha egy nő megszűnik ragyogni, megszűnik szépnek is lenni, megszűnik nőnek lenni. Ilyenkor a nő nem érzi magát nőnek. Miért? Mert a nő egy bonyolult, érzékeny emberi lény. A nőt szeretni és ápolni kell ahhoz, hogy nővé lehessen teljes valójában, hogy kinyisson, arcát a Nap felé fordítsa és tündököljön.
Szeretem az arcomat a Nap felé fordítani. Jó érzés. Itt ülök egy padon, a természet éledezik, virágzik. Csak én hervadozom. Csak én érzem úgy, hogy hiába nézek a Napba, az arcom sötét marad, a vonásaim merevek és hidegek, mintha jégpáncél fedné az egészet.
Mert elárultak. Elárultak, becsaptak és bántottak. Picinek érzem magam a nagyvilágban, olyan picinek, mint egy homokszem. Megsebeztek, lecseréltek, leromboltak, letapostak, mint egy virágoskertet. Pedig jót akartam, jót is próbáltam tenni, minden porcikámmal, minden idegszálammal. Sikerült is, meg volt a hála érte, aztán jött a feketeleves.
Miért? Hát ez egy nagyon jó kérdés. Sokszor felteszi magának az ember, ha jó, ha rossz történik vele. Miért kaptam ezt? Talán odatartottam az arcom és azt kértem, hogy üsd meg? Vagy eléd álltam azzal a határozott mondattal, hogy gáncsolj el? Vagy megkértelek arra, hogy csalj meg? Nem, nem tettem ilyet. De te mégis elárultál. Üres szavak hagyták el a szádat mindannyiszor ígéretet tettél, vagy ha csak egyáltalán megszólaltál. Mert ilyen vagy te. Elég nehéz ezt elhinni. Valóban ilyen vak voltam, hogy csak a szépet lássam? Valóban ennyire szüségem volt a szeretetedre, amit nem is tudsz adni, mert nincs?
Nem tudhatom. Csak ülök a padon, nézem, ahogy beborul az ég. Érzem az esőszagot. De
most szomorú vagyok tőle. Nagyon szomorú vagyok, de nem tudok és nem is
akarok sírni. Tovább akarok lépni, de a haragom csak nő és nő, egészen
addig, amíg az ég szinte teljesen befeketedik, majd egy hatalmas
dörrenéssel elered a tavaszi zápor.
Nem mozdulok. Hagyom, hogy a végtagjaim zsibongani kezdjenek a hideg esőcseppektől, amelyek úgy csapódnak a bőrömhöz, mintha meteoritok lennének. El sem tudom dönteni, hogy éget, vagy csak jeges. Másodpercek alatt bőrig ázom, de nem bánom. Hátradőlök, az égnek mutatom az arcom, tessék, áztasd azt is, mintha így sem lennék már eléggé elázva. Az emberek és az addig békésen játszó gyerekek kétségbeesetten menekülnek fedél alá. Hova menekültök? Nem rátok haragszom.
Kire haragszom? Rá. Magamra. A helyzetre. Mindenre. Annyira elvakít a haragom, hogy inkább becsukom a szemem, ne is lássak semmit, ne is érzékeljek semmi mást az esőn kívül. Nem sírok.
Villámlik. Egyre jobban rákezd a zápor, ami most már viharrá fejlődött, tombol, mintha csak engem mintázna. Ő kiélheti magát, én nem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy porrá legyen a méltóságom. Pedig olyan szívesen tombolnék. Mint a vihar. De nem sírok.
Fázom. Egyedül vagyok és fázom. Senki nem fog megvigasztalni, nem is hagynám. Kit lehet ilyenkor megvigasztalni? Mivel? Semmi baj, majd elmúlik? Hogyne. Nagy segítség. De az idő kemény, lassan telik, ha olyanja van. És most nagyon lassan telik. Szívem szerint már túl lennék rajta. Nem akarok haragudni. Nem akarok emlékezni. Nem akarom, hogy fájjon. Nem sírok.
De fáj. Sokféle fájdalmat elviselek. Csak nem figyelek rá és már olyan is, mintha nem is lett volna. De ez más. Egy égő gömb a mellkasomban, amelynek acéltüskéi vannak. A tüskéket ő szurkálta belém, a tűzgömb pedig csak úgy lett. Biztos a túláradó szeretet, amit kaptam, nem igaz? Hát persze, hogy nem. A gömb éget, a tüskék szúrnak, én pedig fuldoklom. Minden levegővétel perzsel belül. Ha megyek, ha ülök, ha fekszem, ha aludnék, de persze aludni nem hagy. De nem sírhatok.
Ahogy összeszorított szemekkel és felfele néző arccal ülök a vihar
kellős közepén, egyszer csak furcsa érzésem támad. Kék árnyékok
táncolnak a szemhéjam mögött, majd pirosba váltanak, majd megint kékek.
Hirtelen úgy érzem, hogy nem csak az eső áztatja az arcomat.
Jobban összeszorítom a szemeimet, nem engedem ki, pedig már érzem, ahogy összeszorul a torkom is. De nem sírhatok.
A mellkasomban lévő gömb egyre jobban lángol, szinte úgy érzem, mindjárt elégek. Megsemmisülök, mint egy darab hús, ami után nem marad más, mint por és hamufelhő, amit az eső belemos a talajba.
De valóban el akarok tűnni? Nem, nem akarok eltűnni. Azt akarom, hogy a haragom és a fájdalmam tűnjön el. Ahogy egyre jobban feszítik a könnyek a szemhéjaimat, egyre jobban szorítja a görcs a torkomat, elgondolkozom. Mit akarok megmutatni? Kinek? Magamnak. Erős vagyok, az erős emberek néha elesnek. De felkelnek. Néha sírnak. Kinyitom a szemeimet, összegörnyedek, utat engedek a saját viharomnak, ami már alig várta, hogy kitörhessen. Bevezető nélkül megindul az áradat, ömlenek a könnyeim. Old a görcs a torkomban. Az arcomat fedő jégpáncél megreped, majd szilánkjaira hullva esik le az arcomról.
De a fájdalom csak nem megy. Ki akarnám tessékelni, mint egy makrancoskodó gyereket a konyhából, hogy
ne nyúlkálhasson bele a készülő ételbe. De az a helyzet, hogy az én
makrancoskodó "gyerekem" nem nyúlkál, hanem kérdés nélkül elvesz.
Elveszi a nyugalmam, az örömöm, a higgadtságom és az önbecsülésem.
Mindent felemészt egy pillanat alatt, mint egy Futótűz.
Futótűz.
Veszélyes dolog a Futótűz. De én egy Hurrikán vagyok. Éledezem.
(folyt. köv.)
2016. 05. 04.