Ébredés
Álmodtam.
Álmodtam egy álmot, amiben nem a mesevilág illegette magát ékes,
csillogó és színváltó tollakkal, nem integettek felém nimfák és
adoniszok, nem akart senki szeretni, de utálni sem.
Béke volt.
Az én álmom alaktalan volt. Nem én akartam belekerülni, az kerített
magához. Nem volt arca, sem teste. Nem akart engem megszerezni, de
hagyni sem. Nem akart szeretni. De utálni sem. Végig a közelemben
lebegett, mint valami árnyék, jött utánam, bárhova mentem, bármit
csináltam. Ott volt. Telt az idő, hiába akartam ignorálni, ő megszerezte
magának a szerinte neki járó figyelmet. Magáévá akarta tenni a
gondolataimat, az érzéseimet, magába szippantotta minden mozdulatomat,
magára terelte a figyelmemet és áthatotta a tudatomat.Hagynom kellett volna?Nem tudom.
Talán igen, talán nem. Túl sok a talán...
De vajon mennyit képes magába szippantani belőlem egészen addig, amíg ki
nem égek? Vagy sosem égek ki? Ó, dehogynem. Annyira magába próbált
bolondítani, hogy majdnem el is hittem, hogy nélküle már semmit sem
érek. Aztán alakot öltött.
Nem hagyott nyugodni.
Hol sajnáltam, hol szerettem, hol gyűlöltem. Szántam is. Szántam őt
azért, mert ilyen sok tapasztalattal ami neki van, mégis belehajszolta
magát. Engem is.
Ostromolt. Fáradhatatlanul. Lerombolta a falaimat, berontott a világomba
és addig szívott magába mindent, ami az enyém, amíg ő maga is majdnem
elhitte, hogy minket egymásnak teremtettek. Pedig tudtam, hogy ez nem így van. Amikor két fél egymásra talál, lehet katarzis. Mindent elsöprő
felismerés, hogy igen, EZ volt az, ami eddig hiányzott. Ami kell. Ami
nélkül nem lehet élni. Szinte függővé tesz, lepkéket éleszt a
gyomrodban, felgyorsítja a szívverésed. Szeszélyessé válsz, védelmezővé,
hiszen már annyira a magadénak érzed, hogy az életed árán sem engednéd
ki a kezeid közül.
Az én katarzisom viszont pusztított.
Ordítani tudtam volna, üvölteni, hogy ez így nem jó. De ő visszajött.
Ahányszor elküldtem volna, mindig vissza édesgette magát. Csak hogy a
falaimon belül legyen, megtett bármit, csak hogy táplálkozni tudjon
valakiből.
Bemutatom az energiavámpírt.
Hogy mi ez? Ki ne tudná. Mindenkinek van legalább egy ilyen ember az
életében. Ostromol, betör és megváltoztat. Lázadóvá tesz, elfoglalja a
gondolataidat, magára tereli őket egészen addig, amíg már az érzelmeid
és az értelmed sem állnak másból: Csak belőle. Azt mondta, ez a változás nekem is jó lesz. "Jót teszek neked."
Nem erőltetett semmit. Nagyon ügyes manipulátor. Az igazi, emberalakot öltött vámpír.
Szinte majdnem elhitette velem, hogy ő az én másik felem. A napjaim nem álltak másból.
Ketté váltam: Akinek szüksége van rá és akinek nincs.
Akinek szüksége van rá
"Olyan kedves velem. Felemel, édesget. Azt mondja, szeret, hogy fontos vagyok neki. Hogy kellek neki. Sokszor mondja. Sokszor érezteti. Olyan biztonságot árasztó kiállása van. Oázis. Azt hiszem, ő is kell nekem. Mi rossz van ebben? Közelebb kerültünk egymáshoz. Ő megért. Nem kell hosszasan magyaráznom semmit, fél szavakból is megért. Nem vagyok neki tökéletes, de azt mondja, így is kellek neki. Olyan, mintha a másik felem lenne."
Akinek nincs
"Már megint azt mondja, hogy szeret. Mit szeret? Kit szeret? Engem?
Akinek annyi furcsasága van, hogy már-már tökéletesen tökéletlen? A sok
kritika, a sok elégedetlenkedés. Én visszavágok, mindig odamondok neki.
Azt mondja, kellek neki. Mire? Játéknak? Teljesen be akar törni. Már
elkezdte a rombolást. Ez valahol jó... de érzem, hogy valójában ez csak
őt táplálja. Engem elfogyaszt, mint a reggelijét... Kell ez nekem?
Szimbiózisban élünk. Közelről, messziről ugyanaz a helyzet. Egyszer
érzelmes, másszor meg rideg. Azt mondja, azért, mert én is az vagyok.
Hogy olyan ellen védekezem, ami nem is létezik. Azt mondja, megért.
Mégsem fogad el. Pedig azt mondja, igen. De én tudom, hogy nem..."
A másik felem mindenáron megpróbálná megérteni a tökéletlenségem, hogy azokkal együtt is tudjon szeretni. Ahogy én is próbáltam. Bele is zavarodtam. Aztán rájöttem. Ő nem egy másik fél. Ő csak egy fél. Ki kell pótolni, hogy teljesnek érezhesse magát, hogy ne legyenek kétségei és bizalmi problémái. Felszínesen azt mondja, hogy nagyon meg tud szeretni valakit rövid idő alatt, ugyanígy van a bizalommal. Pedig nem. Szép a kirakat. De olyan kér, hogy nem az van mögötte, amit mutat. Nincs más, nem kellemes... de el kell engedni.
Érdekes. Több indokom van arra, hogy elengedjem, mint arra, hogy
megtartsam. Megtarthatnám. De ahhoz egy olyan életet kell magamhoz
öleljek, amivel nem tudok azonosulni. Sem lelkileg, sem racionálisan.
Sűrűek az ellenérzési hullámaim.
Sokat gondolkoztam...Majd fölébredtem.
Vajon miért pont én csöppentem ebbe az álomba? Mindennek oka van. De az okokat kutatni fáradtságos, legtöbbször pedig a
megoldás szempontjából fölösleges. Analizáljam magam, mintha a múltbéli
traumáim egyike okozta volna ezt az élethelyzetet? Semmi értelme.
Ma már tudom, hogy az emberi természet egyszerűnek a legkevésbé sem
nevezhető. Túl sok elem van hatással a legapróbb dolgokra is, amelyek
néha a legnagyobbat fordítanak a gondolkodásunkon, helyzeteinken.
Belekeverem magam, majd kikeveredem. Valahol érzem, értem az okot, de a
fókusz nem ezen van: A megoldásom pedig egyszerűnek és kicsinek hangzik,
mégis kissé becsapva érzem magam általa. Bizonyos szakemberek szerint életünk bizonyos szakaszainak a
lezárásához, a továbblépéshez a trauma kialakulásának okát, majd magát a
traumát kell föltárni. De itt hol a trauma? Sehol. Hol az ok? Valahol biztosan. Én föltártam. Mégsem érzem megoldottnak a helyzetet.
De mivel görcsösen próbáltam feledni az álmot, így a bolhából elefánt lett. Mi tehát a megoldás? Tanulság. Le kell vonni a tanulságot, majd tovább adni. Ki kell
beszélni, levonni amit le kell, majd behelyezni a pincében található
polcrendszer polcainak egyikébe. Letenni, megkönnyebbülni.
Hogy ezekután mit csináltam? Kulcsra zártam a nehéz vasajtót,
becsatoltam a vaspántokat, a kulcsot meg elrejtettem. Elfordultam,
fölnéztem, láttam a még előttem álló utakat, útelágazásokat, buckákat,
lankákat. Majd elindultam. Vissza nem nézek, mert amit egyszer megtanultam, nem fogom elfeledni.
Ami árán megtanultam... nos, az el lesz abban a poros kis pincében egy
életen át.
(Az írásom a tanulságról, a továbblépésről szólnak. Saját tapasztalatok és gondolatok. Nem kívánok sem szakembereket, sem más egyéni véleménnyel rendelkező személyeket megsérteni.)
2015. 06. 12.