Falak

Nagyon fáj a fejem. Van egy púp is a homlokomon, eléggé sajog.

Elmesélem az okát.

Biztosan láttunk már embert fejjel a falnak menni, no nem a klasszikus értelemben, hogy egyszercsak gondol egyet és nekimegy. Bár biztosan láttunk már olyat is.

Én egy képzeletbeli falnak megyek neki akaratlanul, nap mint nap. Elém tartják, bíztatnak, gyere csak, gyere. Nézd meg, mennyire fáj, ha beleütöd a fejed. Azaz csak egy ember. Azt mondja, mindig is ezt csinálta. Amióta csak az eszét tudja, falat tart az emberek elé és bátorítja őket, hogy fussanak bele. Persze, érthető, 22 év alatt az ember egy technikát csak szépen ki tud fejleszteni, mesterszintre.

Szeretem irányítani a történéseket. Hogy tudjam, mire számítsak. Hogy lássam, mifelé megyek. Hova tartok. De még véletlenül sem falak felé. Vagy mégis? Bizony, mégis.

"Nagyon kis kedves vagy. Mindig mosolyogsz. Ez annyira felüdít. Ami fontosabb: Megnyugtatsz."

"Toleráns vagy, elviseled a hülyeségeimet. Törődsz velem. Támogatsz. Nem kiabálsz velem, pedig tudom, sokszor megérdemelném. De te csak állsz, veszel egy nagy levegőt, látom, beszélni akarsz, de annyira mérges vagy, hogy inkább csak legyintesz, majd folytatod tovább, amit elkezdtél. Ne haragudj."

Nagyon kis kedves vagyok.
BUMM.
Mindig mosolygok.
BUMM.
Mindig. Ha jó, ha fáj, ha esik, ha fúj. Ha jó, akkor örülök, ha fáj, akkor azért, mert hiába rossz, én kibírom, ha esik, akkor az esőillatnak örülök, ha fúj, akkor nekifeszítem az arcom a szélnek, hálát adva, hogy nem tud elfújni. Megnyugtatlak, mert akkor is rádmosolygok, ha te éppen darabjaidra esel szét, bántasz, vagy mérges vagy.
BUMM.

A mosolyod sokszor nem őszinte. Sokszor vagy kedves, de legtöbbször a kötelesség ösztönöz erre, mert érzed, hogy súrolod a másik határait. Nem üdülsz fel, ha rádmosolygok. Csak megnyugszol, hogy nincsen semmi baj, nem haragszom rád. Toleráns vagyok veled, elviselem a hülyeségeidet, még ha szétszakít a méreg akkor is. Nem kiabálok veled, csak felsóhajtok - mintha ki tudnám fújni a dühömet - és tudomásul veszem, hogy dolgom van, nem érek rá veled veszekedni. Legyintek, mert nem akarok foglalkozni a hülyeségeiddel. Pedig tudom, hogy kéne. Tudom, hogy ahelyett, hogy - toleránsnak álcázva magam - legyintenék, inkább el kéne mondjam, mennyire rosszul esnek a tüskék, amiket belém szúrsz. Hogy üvölteni tudnék a csalódottságtól. De nem haragszom. Törődöm veled, támogatlak, mert tudom, hogy szükséged van rá, de ha megkínoznának sem vallanád be, mennyire.

Tüskékkel borítva is képes vagyok törődni. Képes vagyok mosolyogni. Őszintén. Én akkor is erős vagyok, amikor te a saját gyengeségeden felbőszülve bántasz.

BUMM.

Nem sajnálom magam azért, mert ilyen vagy velem. Inkább próbálok felülemelkedni és megrajzolni a határaimat, amiket te leromboltál, letapostál. Mert én engedtem meg neked, hogy lerombold és letaposd. A fájdalom, amit rendszeresen okozol, egy idő után eltompul, én meg megnyugszom, hogy elmúlt. De nem múlt el, gyűlik. Most viszont összegyűlt.

Itt az ideje, hogy leengedd a falaidat, hogy legalább lássam az embert mögöttük. Kivel törődtem olyan sokat? Ez a megkínzott ember mosolygott rám a megismerkedésünk estéjén, ez az elkínzott, fáradt ember vitt el meglepetésrandira, ez az elgyengült ember küzdött értem annyira, hogy én leengedjem a falaimat, lehetővé téve ezzel, hogy megismerjen?

A válasz: Igen.

BUMM.

Bárki képes küzdeni. Még én is, pedig sokszor csak lefeküdnék a földre, arccal lefelé és fel sem kelnék onnan. De nekem dolgom van. Én nem érek rá feküdni. Nem érek rá pityeregni. Nem érek rá várni, hogy méltóztass leengedni a falakat. Nem érek rá zúzódásokat ápolni a fejemen. Nem érek rá értelmetlenül megfelelni. Nem érek rá tüskéket húzkodni a bőrömből.

"Nagyon bántam volna, ha nem ismerlek meg. Nagyon bántam volna, ha elszalasztalak. Te egy olyan nő vagy, akivel le lehet élni egy életet. Csak...."

Csak. Csak tüskékkel dobálózol és falat tartasz a fejem elé. BUMM.

Bárki képes küzdeni, ha van miért vagy mi ellen. Te az ellen küzdesz, hogy közel kerüljenek hozzád, én azért, hogy te ne küzdj ellenem. De te küzdesz. Azt hiszed, hogy engedelmesen tovább tűröm, hogy kiteregesd rám a szennyesed? Igen, minden bizonnyal azt hiszed.
Belőlem táplálkozol. Mégis kellek neked. Igen, velem le lehet élni egy egész életet, mert törődő vagyok és nagyszerű támasz. BUMM.

De én nem vagyok szeretetszolgálat. Többé már nem. Na kinek bumm? Én irányítom a jelenem. Én irányítom a tetteimet. De lejjebb adtam a természetemből, mert tudtam, hogy neked túl sok lenne egy irányító nő. Neked állandó és erős támasz kell, aki ápolja a sérült lelkedet, de nem vallod be, hogy így ez neked sok. Én sok vagyok neked.

Egyszer engedem ki a gyeplőt a kezeim közül, te pedig kihasználod ezt(BUMM). Pedig ez egy gesztus volt(BUMM). Amit te soha nem tudtál értékelni. Amit te soha nem is fogsz tudni értékelni, mert te soha nem adtál lejjebb magadból, csak hogy megfelelj valakinek. Te ítélkezel, miszerint én nem értelek téged. De az igazság az, hogy te nem értesz engem. Fogalmad sincs, mennyi energia és áldozat szükséges ahhoz, hogy megfelelj valakinek, hiszen soha nem is próbáltad igazán. Fogalmad sincs, mekkora dilemma és diszkomfort érzés lemondania az irányításról egy olyan embernek, aki megszokta, hogy mindig a kezében van a gyeplő, mert te soha nem mondtál le erről senki kedvéért. Én viszont képes vagyok minderre. Én változtattam. Te nem.

Az én hibám, hogy naivan azt gondoltam, hogy viszonozható a gesztusom. Az én hibám, hogy olyan légvárakat építettem neked, amelyeknek nincs alapjuk. Az én hibám, hogy ebből kifolyólag összedőlt az egész. De én nem emelek falakat. Én felülemelkedem, mert én kedves vagyok és mindig mosolygok. Én tündökölni fogok, amíg te a falaid mögül leskelődsz féltékenyen rám, mindenre és mindenkire, aki szépnek és csillogónak talál engem. Mert én szép vagyok és csillogó. Én tudok szeretni, ahogy mások is szerethetnek engem.

Én magam vagyok a saját tündölkésem.

2016. 04. 29.

További írások